Ami a Családállítást megmagyarázza, avagy Dr. Rupert Sheldrake morfogenetikus tér elmélete vs. darwini evolúcióelmélet

Charles Darwin evolúcióelmélete

Charles Darwin, a modern evolúcióelmélet kidolgozója már gyermekkorában igen lelkes természetbúvárként élt. Családi nyomásra az orvosi pálya felé vette az irányt, majd mikor azt abbahagyta, lelkésznek tanult. Végül az életét a természettudományoknak szentelte. Nagy gonddal vetette bele magát a növények, állatok és kövületek vizsgálatában. Megszületett felvetései és elméletei alapjaiban rengették meg az akkori nem csak biológiai, hanem gazdasági és filozofikus gondolkodást is. Nem kisebbe vágta bele ugyanis e fejszéjét, mint abba, hogy megfejtse, hogy a Földön élő fajok hogyan, s milyen folyamatokon keresztül alakultak, s alakulnak ki, s maradnak fent. Elmélete szerint, ami azóta a darwinizmus nevet kapta, az élőlények, a fajok a természetes kiválasztódás, szelekció által alakulnak, s maradnak fent. Ez érthető módon vallási vitát is szül, hiszen a Biblia szerint Isten készre teremtette a világot. Darwin úgy tartotta tehát, hogy a természetben az élőlények versengenek egymással, és a természetes szelektálódás által hullanak ki a gyengék, s maradnak fent az erősek, életképesek. Így mindig a legrátermettebb egyedek tudják továbbörökíteni a génjeiket, s a fajok így alkalmazkodnak végül egyre jobban a környezetükhöz. A klasszikus darwini teremtéselmélet tehát úgy tartja, hogy az evolúció véletlenszerű folyamatok, események által jött létre az ősóceánokban, és a fajok széles skálájának kialakulása az apró változások, mutációk alapján lehetséges.

Dr. Rupert Sheldrake – a morfogenetikus mező elmélete

A morfogenetikus mező megálmodója, Dr. Rupert Sheldrake, angol kutató, biológus professzor, aki pár napja megtisztelő látogatást tett Budapesten, egészen mást állít. Szerinte a természet megnyilvánulási formái a morfogenetikus mező visszahatásainak köszönhetik létüket. Minden anyagi létező nyomot hagy az Univerzumban, minden mindennel összefügg, és minden mindenre hatással van. Állítása szerint tehát egy láthatatlan mező összeköt minket, és minket is a természettel.

Dr. Rupert Sheldrake igen sokoldalú ember: a morfogenetikus mező-elmélet atyja, a biokémia doktora, filozófus, történettudós, a Cambridge-i Egyetem biokémiai és sejtbioló­giai tanszékének egykori igazgatója, a Királyi Természet­tudományos Társaság kutatója.

Munkássága során a mofogenetikus tér elmélete mellett kiállva más tudományos téziseket is megkérdőjelezve alapos kutatómunkával, s releváns eredményekkel alátámasztva próbál tiszta vizet önteni a pohárba, s egyfajta hidat képezni a tudomány és a metafizika között.

A felvilágosodás óta a nyugati kultúra biztossá vált abban, hogy a tudomány előbb-utóbb minden kérdésünkre választ fog adni. De nem ad. A legújabb kutatások ugyanis váratlan problémákat tártak fel a fizika, a kozmológia, a biológia, az orvostudomány és a pszichológia lényegével kapcsolatban. Dr. Sheldrake tudományos gondolkodásúként, de szkeptikusan száll szembe több dogmatikus tudományos elmélettel, s forradalmasítja azokat. Ezzel lenyűgöző új lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ilyen kérdéseket feszeget, mint:

  • Lehet, hogy a „természet törvényei valójában szokások, s nem állandóak, hanem változnak és fejlődnek?”
  • A szellemi tevékenység tényleg csak pusztán agyi aktivitás?
  • A tudatunk lehet, hogy messze túlmutathat az agyon?
  • Az anyag és az energia összmennyisége lehet, hogy növekszik?
  • Lehet, hogy az emlékeket nem is az agyunkban tároljuk?
  • A telepátia és a megérzések valójában nem is paranormális képességek, hanem a morfogenetikus tér bizonyítékai?

Rupert motfogenetikus mező elmélete sok mindent alapjaiban renget meg, így adva új értelmet, s akár magyarázatokat is sok, akár napi szintű emberi, vagy állati működésre, viselkedésre.

„A morfikus energia ösztönös és kollektív emlékezetet közvetít” – állítja Rupert Sheldrake, akinek szavait mindaddig erős kétkedéssel fogadta a tudományos és laikus világ, amíg 2005-ben komplex elméletét alátámasztva egészen egyedülálló gyűjteményét létre nem hozta. Alapos és speciális kutatómunkája által feltárt igazságai és eredményei ma már kétséget kizáróan bizonyítják: a morfogenetikus mező létezik.

Elmélete szerint a morfogenetikus mezőnek, kollektív emlékezetnek, vagy kollektív tudatnak köszönhetően kölcsönösen tudást, érzéseket, megérzéseket, emlékezetet, gondolatokat közvetít egymásnak minden élőlény a világon.

Rupert Sheldrake számtalan kutatási területen vizsgálta az addig megmagyarázatlan jelenségeket: az állatok telepatikus képességétől az élőlények előérzetén át a kismamák és gyermekek közötti telepátiáig.

Nem laboratóriumi vizsgálatokat végzett, hanem természetes körülmények között vizsgálta és elemezte a történéseket és összegezte a tapasztalatait.

1994-ben kiadott könyvében már 7 világmegváltoztató kísérletről írt, 1999-ben összegezte a háziállatok telepatikus képességeit érintő elméletét alátámasztó kutatási eredményeit, 2003-ban már a morfogenetikához vezető út emberi vonatkozásait taglaló kötettel bolydította fel a tudományos világot.

Sheldrake 15 évig kutatta a növények alakfejlődését, reprodukcióját, ám arra a következtetésre jutott, hogy mind a növények, mind az állatok, azaz az élővilág egészére igaz, hogy a fejlődés egyetlen fázisa sem elkülöníthető a morfogenetikus mezőtől.

A részletes tudományos magyarázattal alátámasztott morfogenetikus mező elméletében a professzor szerint megvalósul az idegrendszer aktivitásának mező általi rendszerezése úgy, hogy egy ún. morfikus rezonanciával öröklődik minden információ, így a kollektív, ösztönös emlékezet minden egyes faj individuumában jelen van.

Ez biztosítja a viselkedési minták gyorsabb terjedését, átvételét, mint ahogyan azt is, hogy nem szükséges memorizálni az adott faj létfenntartásához szükséges emlékeket, mert azok meghatározó része már eleve adott, vagy önkéntelenül átvesszük környezetünktől.

Valóban, számtalan kísérlettel bizonyították már, hogy egy mesterségesen létrehozott kristály megjelenése után bárhol máshol is a világban maguktól létrejöhetnek hozzá hasonlóak, illetve gyorsabban is. Egér -és patkánykísérletekben is megállapítható, hogy kell, hogy létezzen egy információs háló, mint egy mátrix, ami mindenki számára elérhető, mert a kísérleti alanyok esetében egy-egy tanulási folyamat után a következő mindig sokkal gyorsabban teljesítette a feladatot. Ez az embereknél is megfigyelhető. Az évtizedekkel ezelőtt kidolgozott IQ teszteken az évek alatt egyre magasabb eredményt érnek el emberek, és nem azért, mert idővel okosabb lett az emberiség, hanem a megoldott feladatok információi, megoldásai bekerülve a térbe könnyebben megoldáshoz vezetik az újonnan próbálkozókat.

A morfogenetikus teret bizonyító egyik legismertebb példa az óceániai majmok esete, amikor is egy szigeten élő majom véletlenszerű viselkedését – miszerint beleejtette a burgonyát a sós tengervízbe – ezt később szokássá alakítva társai később leutánozták. A meglepő ebben az a felfedezés, miszerint ezzel egy időben az adott szigettel minden kapcsolatot nélkülöző más szigeteken is elkezdték ezt láthatatlanul leutánozni, szokásként alkalmazni más majomcsoportok.

A láthatatlan információs háló létét számtalan más eset is alátámasztja, például érdemes azon elgondolkodni, hogyan lehetséges, hogy a különböző kontinenseken szinte egy időben történtek a nagy felfedezések. Hogyan lehetséges ez, ha nem a morfogenetikus mező, egy rejtett információs rendszer által, ami mindenki számára elérhető?

Sheldrake szerint most egy evolúciós univerzumban élünk, ahol már nem lehetséges tagadni tudományos és szeptikus téren sem, hogy minden mindennel összefügg, helyesebben szólva mindenki mindenkivel.

Ebben a térben, morfogenetikus mezőben minden tér-időn túlmutató információ jelen van és elérhető.

A professzor 2005-ös, a The Ecologist-ban megjelent cikkjében feltárja azt a megdöbbentő, és a morfogenetikus teret bizonyító jelenséget, ami 2004-ben egy ázsiai cunami idején történt. Rengeteg állat menekült meg emberi beavatkozás nélkül. Szumátra és Sri Lanka elefántjai ugyanis jóval azelőtt, mielőtt a tenger alatti földrengés egyáltalán megindult volna, közös trombitálásba fogtak, majd mindannyian felvonultak a magasabb területekre. A bivalyok a tengerpartról szintén felmentek a hegyre. Jóval az esemény előtt megszöktek a kutyák is, s magasan fekvő területekre szöktek, ahová már nem ment a víz.

Az Andamán-szigeteken élő törzsi csoportok észlelték az állatok feszültségét, követték őket, így élték túl ők is az állatokkal együtt a katasztrófát.

Az állatok tehát előre érzik a szerencsétlenségek bekövetkezését és ezt jelzik is egymásnak. A térből befogják az információt, és cselekszenek.

Egy másik példa: 1999-ben Törökországban Izmit volt az epicentruma egy erős földrengésnek. A kutyák jóval az első rengések megjelenése előtt elkezdtek vonyítani, és ezt órákig nem hagyták abba. Viselkedésükre más élőlények is reagáltak.

A második világháború idején pedig Németországban a légitámadásokra a kutyák figyelmeztették az otthon maradt családtagokat jóval azelőtt, hogy bármilyen okuk lett volna rá. Kimutatások szerint a szuperszonikus rakétákat egyáltalán nem lehet előre érezni, hallani, a kutyák mégis képesek erre.

A megérzések és azok telepatikus módon történő – akár láncreakcióként megvalósuló – továbbítása környezetünknek a morfogenetikus mező létét bizonyítják és a túlélés egyik záloga lehet, ha nyitottabban figyelünk környezetünk rezgéseire.

Olyan világot élünk, ahol egyre bátrabban nézünk szembe, gondoljuk újra, s írjuk is akár át a régi, ma már dogmatikusnak mondott elveket. A mai kor emberének megújító gondolatai, s bátorsága szerintem különösen sokat tud formálni a világon, s segít egy olyan életet kialakítani, ahol tisztábban látunk, s cselekszünk. Charles Darwin és Rupert Sheldrake elvei igen eltérőek, s arra kényszerítenek minket, hogy újragondoljuk, s akár forradalmasítsuk bizonyos nézeteinket akár az evolúcióval kapcsolatban, de ezt továbbgondolva, legfőképpen azzal kapcsolatban, amit magunkról, s jelenleg futó működésünkről, problémáinkról, annak okainak gyökeréről, vagy a fejlődési lehetőségeinkről gondoltunk.

Ha elfogadjuk, hogy létezik a morfogenetikus tér, az megváltoztaja az eddigi pszichológiai elméleteket, hiszen az emberi lét, avagy a vizsgálódási tér határa kitágul, s akár egészen más összefüggések kerülhetnek elő.

A morfogenetikus tér, a kollektív tudattalan léte pszichológiai szempontból igen lényeges és újító információ. A személyes tudattalan felfedezése óta ez a felismerés is nagyon meghatározó és lényegi pont, hiszen egy ember vizsgálatakor fontos feltárnunk és ismernünk minden tényezőt, csak így juthatunk el a valódi felismerésekhez, s ok-okozati feltárásokhoz. Jung kollektív tudattalan elmélete tehát már jóval meghaladta és túllépi nagy mestere, Freud tanításait, aki az emberi psziché gyógyítását annak szétcincálásában, analizálásában látta kizárólag.

Családállítás

A tudatunk valójában tehát egy multidimenziós struktúra és megtapasztalásai nem függnek tértől és időtől. Hogy valóban így van ez, és hogy valóban létezik morfogenetikus tér, arra a mai kor egyik forradalmi önismereti módszere, a családállítás a bizonyíték.

Fantasztikus dolog élni ezzel a lehetőséggel, hogy a körülöttünk lévő térben minden információ tértől és időtől függetlenül itt van, és hozzáférhetünk önmagunk megismerése, az önismeretünk fejlesztése, valódi ok-okozati összefüggések kinyerése céljából.

Családállítással már sok éve foglalkozom, de minden alkalommal lenyűgöz az a jelenség, ahogy néhány ember összetalálkozik, hogy válaszokat, s megoldásokat találjon a problémáira, s a morfogenetikus téren keresztül könnyedén információkhoz jutnak egy másik teljesen idegen ember segítsége, segítői részvétele által. A módszer ugyanis pont erre épül: nem elmés találgatások színtere, vagy szerepjáték ez, hanem ugrás a „semmibe”, vagyis a térbe. A kérdező, vagyis állító megnevezi röviden a problémáját, amiért jött, és kiválaszt valakit, aki őt ebben a folyamatban képviselni fogja. Ez a személy beleáll a térbe, és egy innentől egy olyan folyamat veszi kezdetét, amire csak egyetlen egy magyarázat lehet: hogy valóban létezik a morfogenetikus tér. A képviselő ugyanis onnantól elkezdi érezni az állító érzéseit, életének részleteit, amiről egyébként a valóságban semmilyen információja sincs, hiszen nem ismerik egymást. A családállítás során újabb szereplők, családtagok, akár fogalmak beállítása során, akiket ismeretlen emberek jelenítenek meg szintén, egy végtelenül részletes feltárás nyílik meg a szemünk előtt, olyan információs csomag válik elérhetővé, amire egy adott személy a saját vakfoltjai miatt nem tud tudatos lenni, rálátni, s többnyire emiatt nem látja meg egyedül a megoldásokat.

A családállításokon tapasztaltak is kétséget kizáróan bizonyítják, hogy létezik ez a tér, ami valóban, akár tér-időn is túlmutat, s ami hozzáférhető minden benne létező számára. Családon, generációkon, akár életeken átívelő történetek rajzolódnak ki, a benne résztvevők családi, vagy tágabb, teljes  térben lévő kölcsönös egymásrahatásai, ezeknek a sérült részei, s velük együtt a lényeg, a bennük rejlő tanítás, s út, ami a megoldás és a teljesség felé visz minket.

Rupert Sheldrake professzor szerint a jelen tevékenységi mintáit meghatározzák a múltban bekövetkezett minták, és ezek alapján minden egyes egyén, vagy egyed – legyen az bármilyen élőlény – a kollektív emlékezet részét képezi, annak hordozója és továbbadója is egyben. Ez alapján kiemelt felelősségünk az, hogy mit teszünk, hogyan, s mifelé irányítjuk a gondolatainkat, érzéseinket, tetteinket, mit hozunk ki magunkból, milyen transzformatív utat járunk be.

Hiszen így kapcsolódik össze a jelen, múlt, s jövő, s válunk mi mindannyian tér-időn átívelő teremtőkké.

Borza Zsuzsanna

Budapest, 2019.11.19.