Mit tehetsz, hogy szeressenek?

Legközpontibb vágyunk, hogy szeretve legyünk. Már a fogantatásunk pillanatától a létünk alapszükséglete ez: hogy elvárások nélkül, gyengéd szeretettel forduljanak felénk. Hogy óvjanak, támogassanak minket, s hogy higgyenek bennünk annyira, hogy magabiztos felnőttekké válhassunk egyszer.

Hogy hová torzult a szeretetről alkotott képünk, s így a kapcsolatunk vele, nehéz meghatározni. Az elme és a szív arányai megborultak, új időket élünk. A szeretet iránti vágyunk tisztasága valójában sokszor megkérdőjelezhető. Szinte mindig függőségek állnak mögötte a személy valódi önismeretének, önszeretetének és belső erejének a hiánya miatt.

Így történt, hogy a mai kor emberének racionális gondolkodása és összefüggésrendszere alapján akkor vagyok egyre szerethetőbb, ha egyre jobb vagyok. Egyre szebb, kedvesebb, tökéletesebb. Ha mindig jól vagyok és rendben vagyok. Ha nincsenek gondjaim és problémáim.

Ez az egyik legnagyobb és legszomorúbb tévedés manapság. A hamisság és a felszínes logika világát éljük, amikor az elme kreálja a valóságunkat. Az elme pedig nem megy a mélyre, a lélek rejtelmeinek labirintusának nehézkes bebarangolását kihagyva gyors és látszólag fájdalommentes ötletekkel rukkol inkább elő. Nem akar alászállni, mert az félelmetes és nehéz. Érzi, hogy sok minden van ott, aminek a felismerése mindent megváltoztatna. A változáshoz meg erő és bátorság kell, és az „a lelkizés a gyengék műfaja”, vagy „a múlton rágódni felesleges” valójában a „ha hibát találok magamban, vagy mások bennem, nem fognak szeretni” rettegésében élünk, s próbáljuk bármi áron megakadályozni, hogy lelepleződjünk. A tökéletesség illúziójának a csapdájában élünk, mert rettegünk a valóságtól. Így pedig a hőn áhított szeretet nem fog tudni elérni minket.

Mint mikor egy csigát megérintesz, s erre ő azonnal bemenekül a házába védelmet remélve, ez történik velünk, mikor a valódi érzéseink elől menekülve bezárkózunk a lelki börtönünkbe.

A valódi érzéseink felismerését és megélését nem tanította nekünk senki, nincs rá mintánk se. A sérüléseink így be nem gyógyulva tátonganak tovább, s a vérzést újabb és újabb álarcokkal takarjuk el az időt húzva. Még több intelligenciával, még több elmés reakcióval, még több diplomával, még szebb autóval, még menőbb élettel.

De az igazság mindig a felszínre tör. Így csak idő kérdése, hogy mikor borul minden, s történik valami olyan, ami megroppantja ezt a betongépezetet. A felépített falak okozta sivár, érzelemmentes élet nincs következmények nélkül. Az Élet tesz róla, hogy belásd: valami nem jó. Valami fáj. A szeretet hiánya. Amit kívülről remélünk, de nem jön.

Mert a csigaházadba zárva lehetsz te a legokosabb és legtörtetőbb, legszebben csillogó, nem fér hozzád senki, zárva vagy. Merj hibázni, és megnyílik valami! Mert őszinte lenni! Vállald fel, ami van! Beszélj! Ne titkolózz! Merj sebezhető lenni azáltal, hogy kezded felvállalni önmagad úgy, ahogy vagy, s a falaid is le fognak ezzel együtt omlani.

A hazugság építette a falakat, így az Igazság fogja csak tudni őket lerombolni. Merj igaz lenni, merj őszinte lenni…

– Mert csak akkor tudnak szeretni, ha nincs bezárva a szíved! –

Ha leszámolsz az erőlködéssel és a játszmákkal, s az önismeret és önelfogadás rögös útján elindulva elszántan végigjárod a lelked labirintusát, csak akkor lelsz majd rá arra, amire mindig is vágytál. Minden kis kanyarban vár majd rád valami meglepés, meglátod: olyan katartikus tanítások, amiknek ha ráérzel az ízére, soha többet nem fogod választani a látszatéleted kongó ürességét. És a szeretetnek már nem a koldusa leszel többé, hanem a tisztán megélője. És ezt nem veheti el már tőled senki. Minden mást igen…

Borza Zsuzsanna

Bp. 2020.07.30.