Sokáig azt hisszük, a szeretet valami, ami megtörténik velünk.
Egy érzés, ami megérkezik, amikor a másik „megérint”, és eltűnik, amikor csalódunk.
A legtöbb ember így tapasztalja meg először: mint egy meleg hullámot, ami felemel, majd visszahúz, amikor a másik nem úgy reagál, ahogy vártuk.

De a szeretet valójában nem az, amit érzünk, hanem az, amiben vagyunk, amikor az ítéleteink elcsendesednek.
Egy tudatállapot, amelyben a szívünk nyitva marad, akkor is, ha valami fáj.
Amikor már nem akarjuk birtokolni, megérteni vagy befolyásolni a másikat, csak látni őt, olyannak, amilyen.

A szeretet nem rózsaszín, nem sima, nem mindig kellemes.
Gyakran a legmélyebb felismeréseken keresztül érkezik meg: a veszteségeken, elengedéseken, kudarcokon át.
Akkor, amikor már nem tudjuk tovább kontrollálni az életet, és egyszer csak felismerjük: a szeretet nem bennünk van, hanem mi magunk vagyunk.

A valódi szeretet nem gyengeség, hanem a legnagyobb bátorság.
Mert megköveteli, hogy levessük a páncélunkat, és sebezhetővé váljunk.
Megköveteli, hogy felelősséget vállaljunk a saját árnyékunkért, a vetítéseinkért, a játszmáinkért.
Mert szeretni nem annyi, mint elfogadni a másikat, hanem annyi, hogy hajlandóak vagyunk látni őt. És közben önmagunkat is.

A szeretetben nincs küzdelem, csak jelenlét.
Nem arról szól, hogy mindenkihez kedves legyek, hanem arról, hogy kapcsolódjak valóban, mélyen, őszintén.
Ahol a szívem nyitva van, ott már nincs jó és rossz, csak emberi történet.
És ez a felismerés oldja fel a harcot, a félelmet, a különválás illúzióját.

A szeretet tehát nem cél, amit el lehet érni.
Hanem az alapállapot, ahova visszatérünk, ha már nem menekülünk önmagunk elől.
Amikor a figyelmünk elcsendesedik, és már nem akarunk többé semmit „megjavítani” sem magunkban, sem másban.
Ekkor kezdjük megérteni, mit jelent az, hogy „a szeretet nem múlik el”.

Mert soha nem is jött és ment.
Csak mi tanulunk lassan, fájdalmakon és örömökön át újra emlékezni rá.

Borza Zsuzsanna

www.lelekmedicina.hu