„Hol voltál eddig?” „Te vagy, akit egész életemben kerestem!” „Soha ne hagyj el!” „Nem tudok nélküled élni.” „Örökké szeretni foglak!” Ismerősek ezek a mondatok? Rengetegen lángolnak fel, és ugranak rá hirtelen a másikra, sürgetve, vagy követelve, hogy legyen a másik a párjuk, és töltse be az űrt az életükben. És a szexualitásukat sem tudják sokan féken tartani, és teret adnak neki még jóval azelőtt, hogy a két lélek, a kettőjük lelke egymásra találna. Emellett a felkorbácsolt vágyak és kábulat mellett pont a másikra figyelés és tolerancia tűnik el, így senki észre nem veszi, hogy a másikban mi van, és valójában mire vágyik a másik, én valójában ki ő. Tehát ilyenkor ez nem a másik fél felé irányuló őszinte érdeklődés, nem a másikról szól, hanem hiányból fakadó szükségletkielégítésről, vagyis arról, hogy ők mire vágynak.

A sok párkapcsolati probléma, a sok szívfájdalom leggyakrabban abból fakad, hogy sok ember még nem ismeri eléggé önmagát, nem tárta fel, s nem gyógyította be a lelkének a sérüléseit, s nem tudja, nem veszi észre, hogy a szándéka nem tiszta, s nem a szívéből fakadó őszinte érzések motiválják, hanem a lelkében tátongó űrt szeretné betölteni a másikkal. Tehát nem az adás, hanem a kapás és az elvárás a fókusz. A tiszta önzetlen szeretet helyett félelemalapú ragaszkodást találunk. Ez hamar csalódást fog hozni a másik félnek, mert senki sem erre vágyik. Viszont ha ilyen viselkedéssel találjuk szembe magunkat, azon el kell gondolkodnunk, mert lehet, hogy ez tükör a számunkra, s bennünk is van még mit helyretenni.

Két ember akkor kapcsolódik igazán tisztán és őszintén egymáshoz, ha nincs bennük elvárás, hogy mi van, vagy lesz közöttük, és kötetlenül, finoman, tisztelettel ismerkednek. Aki magas szinten éli a szeretetet, nem érzi szükségességét, hogy ráugorjon a másikra idő előtt sem érzelmileg, sem máshogy, mert belül harmónia van benne, és ez nem függ a másiktól. Nem az hajtja, hogy ki van éhezve a szeretetre, az érintésre, és szüksége van a másikra. Nincs szüksége másra, mert ő jól van. Már feldolgozta, és elengedte a gyermekkorából eredő szeretethiányt, viszont nyitott, kíváncsi és érdeklődő, mert meglátott valamit a másikban. Egy ugyanolyan fényt, ami benne is világít. És ha ez a két fény összeadódik, még szebben ragyogna a világ.